Furcsa világban élünk manapság, amelyben a szavak és a fogalmak egy része elvesztette eredeti értelmét. A folyamat már a rendszerváltás előtti „szocialista demokrácia" idején elkezdődött, de igazi lendületet a rendszerváltás utáni neoliberális kulturális terror alatt kapott. Ha az érintetteket határozottan hátrányosan befolyásoló dolgokat pozitív színben tüntetjük fel, s ha azoknak ennek megfelelő jelentéstartalmat kölcsönzünk, az már maga a biznisz, mert arról hiszik, hogy jó, ami nekik igazából nagyon is rossz.

Az Esti hírlap korabeli tudósítása szerint utoljára 1962-ben volt ilyen ítéletidő március 15-én. Igaz, akkoriban ez az ünnepnap a tűrt, tiltott kategóriába tartozott, így nem is lehet felállítani azt a képletet, amely az elmúlt napok eseményeire jellemző. Amióta március 15. nem gumibottal szétverendő ünnep - leszámítva természetesen a gyurcsányi diktatúra időszakát - sokan, és sokat beszéltek ilyenkor a dicsőséges múltról, a jelen kihívásairól, a nemzeti összefogás, felemelkedés szükségességéről a politikai színpadokon, de a szó most, az ítéletidő alatt lett reményt adó valóssággá. Égi veszedelem tört Magyarországra, és földi emberek szálltak szembe a pusztító elemekkel. Magyarok.

Ne lepődjünk meg, ha az éhségmenet után a rezsimenetet is megszervezik a derék szocialisták, természetesen spontán, alulról jövő, civil kezdeményezés gyanánt, amibe úgy kell belekönyörögni az MSZP-s résztvevőket.

Hallgatom a magyarországi baloldal prominenseit, és bármiről beszélnek, nagyon hamar kiderül, hogy beszédjüknek nincsen semmi értelme.

Legyen szó gazdaságról, társadalomról, történelemről, filozófiáról, szociológiáról - legyen szó bármiről, semmi de semmi fontos, értelmezhető és tovább gondolható igazság nem hagyja el ajkaikat.

A vezérlő fejedelem nem tett hűségnyilatkozatot a Habsburg császárnak, a vagyon helyett inkább a szabadságot választotta

„Cum Deo pro patria et libertate!" - e sorokat, 310 éve a kurucok buzdítására íratta zászlaira II. Rákóczi Ferenc 1703 késő tavaszán, mellyel az egész országot hadba szólította a Habsburg-elnyomás ellen. Ma sem tenne másként a vezérlő fejedelem, látva sínylődésünket, vergődésünket elleneink karmai közt.

Az MSZP kezdeményezésére január 2-án furcsa varrodát avatnak. Az új esztendő első munkanapján ez az üzem megkezdi működését. A cél az, hogy különböző foltokból, maradék darabokból összevarrják azt a baloldali jelmezt, amely talán alkalmas arra, hogy egy kicsit több eséllyel induljanak a 2014-ben esedékes választásokon. A varroda gazdája meglehetősen bizonytalan eredetű, üzemeltetője a jelenleg legnagyobb ellenzéki, parlamenti párt, az egykori MSZMP utódpártja.

A globalisták hazai médiacsapatai­nak és véleményformáló osztagai­nak mindenre van kész válaszuk, melyek többnyire hamisak, bár első olvasatban sokszor igaznak tetszenek. Elhallgatni azonban még ennél is „szakszerűbben" tudnak. Ha első számú kedvenceik kormányon vannak a legbrutálisabb kormányzati intézkedést is magasztos elvekkel, esetleg világgazdasági kényszerekkel, gazdaságunk nyitott jellegével indokolják. Húsz évig volt hangos a közbeszéd attól, hogy az állam rossz gazdája a vagyonnak, ezért ezt a vagyont privatizálni kell az utolsó szögig. Az adóemelések pedig kedvenceik regnálása alatt soha nem az emberek terhét növelték, hanem a „társadalmi igazságosságot" szolgálták. Állítólag. Ezért akart Bajnai még vagyonadót is kivetni a lakóingatlanokra, amelyeket évtizedekkel ezelőtt az emberek alacsony bérükből és hitelekből gründoltak össze.

Több mint százezren írták alá a petíciót, mely Texas elszakadását követeli az Egyesült Államoktól. A Fehér Háznak most válaszolnia kell a követelésekre.

Kár lenne ezért az országért

Október 23-án újra felbukkant a politikai porondon a volt miniszterelnök, Bajnai Gordon. Milyen ember ő? Kit kapna meg az ország, ha megválasztaná a nép - a képviselőin keresztül - egy új kormány fejének?

Bizonyára nagyon sokan teszik fel a kérdést maguknak és másoknak is mostanában: hol tart ma ez az ország? Várható-e, hogy valami kedvező történik és talán elmozdulunk erről a holtpontról, esetleg javulhat valamit ennek az agyongyötört nemzetnek a sorsa a közeljövőben? Látszik-e valahol egy halvány reménysugár, egy cseppnyi lehetőség?